Pedig a játékosanyagra sosem lehetett panasz, ráadásul a hispánok minden egyes Világbajnokság vagy Európa Bajnokság előtt esélyesnek számítanak a végső győzelemre: ennek ellenére sem a Puskás, Di Stéfano, sem pedig a Michel, Salinas, Butragueno által fémjelzett gárda nem tudott maradandót alkotni rangos tornán, leszámítva az 1964-es saját közönség előtt megnyert Európa Bajnokságot, akarom mondani Nemzetek Kupáját, mivel ekkor még emígy nevezték a rangos kontinensviadalt.

Kisebb időutazásra invitállak benneteket, melyben megnézhetjük, hogy a spanyol válogatott hogyan muzsikált a labdarúgó Világbajnokságok történetében. Az 1934-es Mundiálról már fentebb ejtettem pár szót, így azt most kihagynám. Következzék az 1950-es VB, mivel 1937-től 1945-ig a II. Világháború zajlott, míg a háború előtti utolsó VB-re – 1938 – nem nyert kvalifikációt a spanyol válogatott. A háborút követő első Világbajnokságot Brazíliában rendezték, ahol Spanyolország – immáron Ramallets-szel, Parra-val és Zarra-val a soraiban – könnyedén lépett tovább „B” jelű csoportjából, az ezt követő négyes döntőben azonban csúnyán leszerepelt, s csupán az utolsó – negyedik – helyen végzett. Az 54-es svájci és az 58-as svédországi Világbajnokságról újfent lemaradtak a hispánok, nem úgy mint az 1962-es chilei Mundiálról, ahol már Gento, Puskás és Pachín is a csapatot erősítette. Az eredmény kiábrándító: a válogatott a csoport utolsó helyén végzett, s idő előtt repülőre szállhatott, szertefoszlatva ezzel minden reményt, amely a Világkupa elnyeréséről szólt volna.

Spanyolországban nagy csalódottság és meglepődés lett úrra, ami leginkább annak volt betudható, hogy az emberek nem értették hogyan lehetséges az, hogy még a Real Madrid egész Európában egyedüli uralkodó volt egészen 1960-ig, addig a válogatottnak nem sikerül semmit sem felmutatnia. A válasz persze egyszerű, s aligha lehet vele nem egyetérteni: a spanyol futball mindmáig a világ egyik legerősebb pontvadászata, de nem csak azért, mert olyan kiválóak a honi játékosok, hanem azért is, mert máig jobbnál jobb légiósok szerződnek a klubcsapatokhoz: az 50-es években elég említeni Rial, Puskás, Di Stéfano Kopa vagy az uruguayi születésű Santamaría nevét – közülük nem mellesleg Puskás, Di Stéfano és Santamaría később a spanyol állampolgárságot is felvette, s évekig szerepeltek is a nemzeti válogatottban, amúgy meglehetősen kevés sikerrel – továbbá ne felejtkezzünk meg, az országon belüli etnikai ellentétekről sem. De ez már más téma.

Érhető okokból a 66-os angliai VB-n mindenki eredményt várt el a válogatottól. A Real Madrid ebben az esztendőben ismét Európa királyává koronáztatott, annak az Amancio-nak a vezetésével, aki Angliában is ott volt a spanyol csapatban. Hiába. Amancio, José Villalonga – a Real Madrid sikeredzője, a „katonás” edző hírében állt – ide vagy oda, a gárda megint lebőgött, s csupán a második csoport 3. helyén végzett, az NSZK és Argentína mögött, a maga 2 gyűjtött pontjával, megelőzve a pontnélküli Svájcot. Az elkövetkezendő években némiképp a Real Madrid dominanciája is megszűnni látszott, s egyre kevesebb Amancio, Di Stéfano vagy Puskás fajta játékos állt a klubcsapatok rendelkezésére. A 70-es mexikói VB-re megint nem jutott ki a válogatott, de ezen már lassan meg sem lepődtek a helyiek, mint ahogy azon sem, hogy a 74-es németországi tornára sem sikerült kvalifikációt nyerni.

A 78-as argentínai VB-n már tiszteletét tette a válogatott, igaz ez a kirándulás is tiszavirág életűnek bizonyult, hiszen a Kubala László által irányított spanyol válogatott a csoportban maradt, Ausztria és Brazília mögött. Elérkeztünk az 1982-es Világbajnoksághoz, ahol Spanyolország nagy esélyt kapott: megrendezhette a világ egyik legnagyobb sporteseményét. Sokak véleménye szerint ez a torna volt az egyik legjobb, legemlékezetesebb Világbajnokság, melynek végén megint beigazolódott, hogy Spanyolország válogatottja nem képes felvenni a versenyt az NSZK-val vagy épp Olaszországgal. Ennek ellenére a gárda magabiztosan lépett tovább csoportjából, ám aztán a középdöntőben NSZK ellenében a spanyol csapat elvérzett 2-1 arányban. Csak néhány név az akkori csapatból: Arconada volt a kapus (a Real Sociedaddal kétszer is megnyerte a spanyol bajnokságot), a védelemben ott volt Camacho, a középpályán a zseniális Zamora (szintén Real Sociedad, ekkoriban a baszk futball roppant domináns volt Spanyolországban) vagy Gordillo (Real Madrid), elől pedig Juanito („illa, illa, illa, Juanito maravilla” – hallatszik mindmáig a Bernabéu soraiból, utalván arra, hogy a helyiek sosem felejtik a villámgyors szélsőt) és Santillana. A középdöntő másik mérkőzésén, a házigazdának nyernie kellett volna Anglia ellen, hogy továbblépjen a három fős csoportból, ám csak egy sovány 0-0-t sikerült elérni, ez pedig azt eredményezte, hogy a helyiek tovább nem szurkolhattak a vendéglátónak.

Mindenesetre végre valami! – gondolhatták spanyolföldön. A 86-os VB-re az egyik legjobb spanyol csapat állt össze. A Miguel Munoz által irányított alakulatban olyan klasszisok rúgták a bőrt mint Gallego, Camacho, Míchel, Víctor Munoz, Salinas vagy a „keselyű” becenévre hallgató Emilio Butragueno. Az együttes továbbjutott csoportjából lemaradva Brazília mögött, ám magabiztosan megelőzve Észak-Írország és Algéria legjobbjait. Jöhetett a nyolcaddöntő, ahol a VB-k történetének egyik legemlékezetesebb mérkőzését vívta a spanyol és a dán csapat. A Michael Laudrupot vagy a gólvágó Elkjaer-Larsent is soraiban tudó északiak egy ötöst kaptak a hispánoktól, s csak egy rúgott gólra voltak képesek. A „keselyű” úgy csapott le mint villám a zivatar előtt, nem is lehetett kérdés, hogy Spanyolország a torna egyik esélyesévé lépett elő, a torna egyik legjobb meccse után. De talán ez volt a baj. A nyolc között ugyanis a belgák büntetőkkel búcsúztatták a spanyolokat, így a „nagy alakítás” ismét elmaradt.

Megint ugorjunk négy évet az időben, s jöjjön az 1990-es torna. Az olaszországi seregszemlén a spanyol válogatott simán ment tovább csoportjából, ám a tizenhat között az akkori jugoszlávok ellen hosszabbítás után vereséget szenvedett. Az 1994-es Mundiálon már Fernando Hierro, Luis Enrique, Sergi vagy Julen Guerrero is a válogatott rendelkezésére állt, s a csoportból a papírforma szerint ezúttal is továbbment a gárda. A tizenhat között Svájc sem jelentett gondot, s Hierro, Luis Enrique valamint Txiki Beguiristain góljaival a hispánok 3-0-val kerültek a nyolc közé. Ahol aztán az Arrigo Sacchi által irányított olasz válogatottal hozta őket a sors, s ahol balszerencsés módon, 2-1 arányú vereséget szenvedtek úgy, hogy a gólt Roberto Baggio a 88. percben egy kontratámadás után gurította Zubizarreta hálójába.

Az 1998-as és a 2002-es VB már nincs olyan messze, arra a nagy többség jól emlékezhet, így fölösleges a szócséplés. Annyit azonban érdemes megjegyezni – a történeti hűség kedvéért -, hogy előbbi világversenyen a Clemente által dirigált spanyol válogatott - Raúllal a soraiban - a csoportban maradt, 2002-ben pedig a játékvezető ténykedése miatt nem sikerült Dél-Korea ellen a továbbjutás a legjobb négy közé. Most 2006-ot írjuk, s ha igazat adunk a jól ismert mondásnak – közhelynek – mely szerint egyszer minden sorozat megszakad, a spanyol szurkolók akár optimistán is várhatják a németországi nagytornát. Elvégre veszteni való nem nagyon van... Meg amúgy is: egyszer valóban megszakad minden széria, csak az a nagy kérdés, hogy mikor?